Köszönet és búcsú egykori iskolámtól….1947.- 1951.

Egykori osztálytársam kérésére, de nagyon nehezen szántam rá magam, hogy leírjam milyen gondolatok és érzelmek támadnak bennem ha szeged iskolámra gondolok.

Édes apám vetette fel a lehetőséget és én engedelmesen elfogadtam, hogy a Felsőipariskola tanulója legyek.

Megfeleltem a felvételi követelményeknek. A tanulás addig az előző iskoláimban: Szülőfalumban – Apátfalván -, majd Makón a polgári iskolában, amit a háború megszakított s a folytatás már Szegeden következett ott fejeztem be a polgári iskolát. A tanulás ezekben az intézményekben számomra „játékos” ismeretszerzés volt.

Az ipariskolai stílust és követelményt nagyon nehezen szoktam meg. Sokszor – némi túlzással – úgy éreztem magam mintha számomra ismeretlen nyelven beszélnek a tanár urak és a műhelyi gyakorlatvezetők.

Különöse az ábrázoló geometria, a mennyiségtan és a fizika okozott egyre nagyobb megértési nehézséget. Tankönyvek még nem voltak!

Tanáraink érezhetően nagyon akartak segíteni. Ezt én leginkább az ábrázoló geometria alapjait sokféle módon megértetni akaró Hofbauer tanár úrnál tapasztaltam.

Csodáltam Salkovits tanár urat aki egy logarléccel a kezében jelent meg az óráit megtartani. Megkérdezte, hogy hol hagytuk abba az előző órái végén és folytatta nyomdakész mondataival az anyagot. Közben egyszer – egyszer szólt, hogy ezt most írjuk le.

Győry Emil tanár úr az órái előtti szünetekben a táblát telerajzolta az előadni szándékozott anyag megértését segítő ábrákkal és adatokkal magától értetődő nyugalommal és könnyedtséggel. Nem emlékszem, hogy valaha mosolyogni láttam volna. Nagyon felkészült szaktanár volt.

Sajnos nem tudtam őt meggyőzni, hogy ha felszólított, hogy megtanultam az anyagot, mert a számonkérésnél ha azt mondtam is el amit Ő mondott, -rendszerint előjöttek olyan belekérdezések amire már csak tanácstalanná váltam és leültetett. Igaza volt! (Irtóztam a vas – szén állapotábra aprólékos magyarázatától.)

Még a kémiát tanító tanár úr (sajnos nevére már nem emlékszem) feleltetési módszere is sokszor elkeserített. Ha feleltetésre szólított akkor a kémia legnehezebben megtanulható jelenségeit is kellett volna ismerni. Ez sajnos ritkán sikerült. Teljesen kiszámíthatatlanul más órákon nagyon könnyű villámkérdésekre csak úgy szórta a „jeles” osztályzatokat, közben sokszor megjegyezve „No látják kérem így kell ismerni az anyagot.

Érdekes volt számomra a német nyelv és az azt tanító dr. Takács Tibor akit én egy disztingvált angol úrként őriztem meg emlékeimben. Ő még osztályfőnökünk is volt a második osztályban. Nagyon szerettem a nyugalmát és gyakori diszkrét torok köszörülését.

Már a második osztályban megismerkedtünk iskolánk talán legtöbbet emlegetett tanárával Vidovich Antal tanár úrral amikor szakmailag megtörtént a tagozódás. Az én osztályom ettől fogva a villamosipari tagozat lett. Itt megjelent a tanrendünkben az álalános villamosságtan amelynek szaktanára Vidovich tanár úr volt aki még a szakrajzot is tanította. Hát egyik tárgy mégpedig a szakrajz megértette velem az ábrázoló geometria alaptörvényét. Kissé vagy talán annál még jobban megtépázott önbecsülésem szép folyamatosan rendbejött.

Vidovich tanár úr a harmadik és negyedik osztályban osztályfőnökünk is volt. Ha Ő belépett a tantermünkbe igencsak elcsendesedett az addig zsibongó osztály. Úgy emlékszem Őt az egész tisztelte bölcsességéért, nyugalmáért. És minden komolysága és szigorú követelményei ellenére mindig éreztetni tudta, javunkat akarja és a követelményei már a jövőben, az iskolai tanulmányok befejezése utánra készítenek fel minket.

Én bizony csak áldom érte mert sokszor igazolódott ennek szükségessége.

Szeretettel emlékszem a magyar nyelv és irodalom tanárára – ha bizonyítványomban fellelhető egyetlen aláírását jól olvasom – dr. Eszes Ferenc tanár úrra akinél finomabb tanárjelenséget nem ismertem. Halk lépteivel csöndesen lépett a terembe többnyire egy fekete kötésű bibliapapírra nyomtatott Ady-kötettel. Az előző órai anyag számonkérésére már nem emlékezem. De azt most is szinte látom, amint felemeli az Ady kötetet és teljesen átérezve a költeményt viszonylag halkan felolvassa. Majd finoman csöndesen becsukja a könyvet s érdeklődve kérdezi ki mit gondol mit akart a költő éreztetni, mondani. Olyan érzésem volt amikor az ilyen – olyan véleményeket összefoglalta s már vége is volt az órának, hogy még nagyon szívesen maradnék tovább gyönyörködve a magyar költészet érzelmi gazdagságában.

Mindig szerettem a verseket olvasni és megtalálni benne a költő igazi mondanivalóját. Elég könnyen megtanultam a szépen hangzó csengő-bongó rímeket és szívesen vállaltam iskoláim egy – egy ünnepi megemlékezésén, hogy elmondjak rendszerint tanáraim által kiválasztott verset.

Nem emlékszem, hogy csődöt mondott volna sokáig az emlékezetem.

Iskolánkban egy szavalóversenyen is szerepeltem. Minden induló maga választott két verset, amit előadott. Én Juhász Gyula két versét választottam, de már csak az egyik címére emlékszem. „Szeged” ez volt tehát az egyik. Mindkettőt enyhe melankóliával előadtam és megnyertem a versenyt.

Sajnos bár tényleg sokszor megbíztak az ünnepi alkalmakra egy-egy vers elmondásával, mégis most el kell mondanom, s ha ezt az írásomat olyan személy is olvassa aki jelen volt Szegeden a Tisza – parti leánygimnáziumban az akkor elkészült közúti híd ünneplésén és szem- és fültanúja volt amikor egy diákfiú kiállt a gimnázium és az ipariskola megjelent tanárai és diákjai elé hogy elmondjon, ha jól emlékszik a diákfiú Kiss Anna általírt „Új híd” című verset és csodálkozva és talán sajnálkozva vették tudomásul, hogy a fiú a cím elmondása után elnémult, hogy zavarában legyintett egyet, szó nélkül hátrafordult és nagy szégyenérzettel igyekezett eltávozni minél gyorsabban.

Nos ez a diákfiú én voltam. Ha valaki még emlékezik erre az esetre azoktól, de valójában minden jelen volttól bocsánatot kérek.

Nagyon kevés időm volt megtanulni egy nem „klasszikus” verset. A vers a zsebemben lapult, de annyira megzavarodtam a számomra addig soha át nem élt helyzettől, hogy a legkézenfekvőbbet elmulasztottam: hogy a felolvasást válasszam.

Az érettségi után iskolánktól elköszöntünk s ezen alkalomból elmondtam: Petőfi költeményét „Ha férfi vagy, légy férfi”. Szülők is voltak jelen. Akkor nyertem vissza lelkem egyensúlyát amikor későbbi találkozón 10 vagy 15 év multával egy iskolatárs aki csodálatos szép férfi volt és ennek megfelelően a női nem kellően lefoglalta lelkesen megszólított: „De jó, hogy találkoztunk, emlékszel még, hogy amikor elköszöntünk tanárainktól elmondtál egy verset:

„Ha férfi vagy, légy férfi!”

és én azt soha nem fogom elfelejteni!

Örülök kedves Barátom és köszönöm!”

Már csak a búcsúzás , igen az elköszönés van hátra.

Azt köszönöm, hogy négy tanéven át e nagyszerű intézmény készített fel kiváló tanáraival és oktatóival az „Élet” fordulataira az igazi küzdelemre. Az itt kapott ismeretek birtokában magabiztosan végeztem a munkám és bizony sokszor hálával és szeretettel emlegettem egykori tanáraimat és mi mást kívánhatnék befejezésül búcsúzva egykori iskolámtól mint hogy továbbra is ilyen nagyszerű tanárai és oktatói legyenek.

Soha el nem múló hálával és tisztelettel:

Ludányi András (1947. – 1951.)

a villamos tagozat volt tanulója